Honlap címe: demokritikus port

Hamarosan várható itt a rovat elején a honlap céljait és tartalmát megfogalmazó közlemény.

--------------------------------------------------------------------------------------

Polák István – Megjegyzések Sebestény Attila írásához(2019.04.30.)

A Népszava 2019.04.29. számában megjelent írás ( https://nepszava.hu/3034134_brusszel-messze-van ) nagyon fontos és nagyon igaz megállapításokat fogalmazott meg. Bizonyára terjedelmi korlátok miatt nem tudta mindegyiket teljes mértékben kifejteni, ezért érdemes azokat továbbgondolni.

Az első ilyen gondolat: igaz ugyan, hogy a cikk harmadik bekezdésében ismertetett számsor – az uniós választásokon mutatott részvételi arány, s ezzel összefüggésben a választás eredménye – nem teljesen lineáris változást mutat, mégis az látszik belőle, hogy a jelenleg kormányzó egypárt hívei sokkal aktívabbak, mint a megosztott ellenzéké. Ezt érdemes lenne naponta tudatosítani a választópolgárokban. Mindig igaz, s az uniós választásokon különösen igaz, hogy az otthon maradók is szavaznak. S bizony, lehet igazság abban, amit a mai egypárt hívei szoktak hangoztatni, vagyis hogy az otthon maradók ráhagyják a döntést az általuk ugyan előre nem ismert, de azért sejthető többségre. Ha tehát a hallgató, otthon maradó választó netán mégse akarná ráhagyni, akkor részt kellene vennie.

Ennek a harmadik bekezdésnek a második fele azonban számomra nem egyértelmű. Idézem: „ … nem látok sem különösebb okot, sem jelet arra, ami miatt ne ismétlődne meg az 5 évvel ezelőtti negatív rekord. Ez utóbbira legfeljebb akkor lenne esély, ha a kormánypárt a tavalyi elánnal és nyomással tudná mozgósítani híveit, kiszolgáltatottjait, megfélemlítettjeit, azonban erre aligha van erős politikai szándék. Inkább azt valószínűsítem, hogy a dróton rángatott „ellenzők” kicsiny köreinek teszetosza, öncsonkító tevékenysége, vagy inkább reflexszerű rugózása bőven elegendő lesz számára a szavazatok jelentős többségének begyűjtéséhez.” Mire lenne esély? A nem-megismétlődésre? Éppen fordítva!

A következő bekezdésekben a várható egypárti győzelem (12-13 uniós képviselő) kommunikációs veszélyeiről ír a szerző, arról, hogy a választási törvények által a 49,5 %-os voksokból létrejövő háromszori 2/3 újabb legitimálási érve lehet ez a győzelem. Ezt bizony meg kellene akadályozni. De hogyan? Úgy, ahogyan a folyatásban erről a szerző ír. Azaz a teljes ellenzéki összefogással. Cikke második felében ezt fejtegeti Sebestény Attila. Érvei meggyőzőek, de érdemes lett volna plasztikusabbá tennie az arányos (csak listás) választás részleteit. Az Európai Magyarország mozgalmának megalakítása biztosíthatta volna azt, hogy a mai ellenzéki választópolgárok a leghatékonyabban fejezhessék ki a politikai véleményüket. Mert ugyan így is elmehetnek majd május 26-án az urnákhoz, s bejelölhetik a szívüknek (és eszüknek !!!) legjobban megfelelő pártot, de ha 11 párt jelöltjei közül választhatnak, az a voksokban nagyobb veszteséget jelentenek, mint ha „csak” 6 lista lett volna a szavazólapon. Felsorolom: a DK, az LMP, a Jobbik, a Momentum és az MKKP bűnös önzése mutatkozik meg a külön indulásban. Ez személyes véleményem. Nem élesben, hanem próbaválasztáson kellene tesztelniük a népszerűségüket. A kamupártokkal direkt nem foglalkozom, pedig kellene. Létük, nevezési lehetőségük ugyanis a választási törvény sunyiságának következménye, s addig így is marad, amíg ez az egypárt uralkodik hazánkban. Nem tehet az ellenzék semmit ellene. Saját magukon belül azonban felülemelkedhettek volna ezen a bűzös önzésen. Illetve még most sem lenne késő ez a felülemelkedés.

Miért lesz így nagyobb a voksveszteség, mint ha összefogtak volna? Azért, mert a választáson részt vevők kb. 5 %-a küldhet egy-egy képviselőt az Európai Parlamentbe. De mi van akkor, ha bármelyik pártra pl. a választók 11 %-a szavaz? Az van, hogy az 1 % elveszik, hiszen nem lehetséges 1/5-nyi képviselő. Nem lehet a képviselőket öt részre vágni. És ha 14 %-os a szavazók száma, 4/5-nyi képviselő lehetséges? Nem, nem lehetséges ! Itt már egy bonyolult (rekurzív?) számolás következik. Az ilyen párt kamatoztathatja a kisebb veszteséget elszenvedő más pártok elveszett voksait is. De ha nem egy tömbben indulnak a potenciális ellenzékiek, hanem – a mai helyzet szerint – csak két párt van közös listán, s a többiek egyedül indulnak, akkor a voksvesztés lehetősége ötszörös. Az egypárti kormánypártnak csak egy sávba fog esni a voksvesztése (pl. az 50-55 vagy 55-60 % közé), a többinek öt sávba. Öt sávban ötszörös a veszteség, a küszöböt el nem érő kamupártok voksveszteségén felül is. És előre nem látható, csakis utólag fog kiderülni, hogy ez a voksvesztés mekkora. Ezért van igaza Sebesténynek a cikke utolsó mondatában: „A közvélemény-kutatások szerint persze csak egyetlen lista esetén nyerhetne, nyerhetett volna az ellenzék.” Ez nemcsak a közvélemény-kutatások szerint van így, hanem a józan ész szerint is.

---------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: A nyugdíjakról(2019.03.05.)

Örvendetes jelenségként tapasztalhatjuk, hogy az utóbbi években a magyar gazdaság főbb mutatói (a világgazdaság pozitív fejleményeivel összhangban), azaz az éves hiány, az infláció, a GDP, a foglalkoztatottság stb. pozitív képet mutatnak. A kép mögött azonban ambivalens háttér rejtőzik.

Valóban elismerésre méltó a szigorú pénzügyi fegyelem, de ezt ugye megköveteli az Unió is, a jelentős éves támogatásunk egyik feltételeként. Maga a támogatás a közgazdász közvélemény szerint az éves növekedésünk közel felét teszi ki. Segít bennünket a nyugodt és virágzó világgazdaság is. És segít bennünket egyik oldalról az a jelenség, ami a másik oldalon gátol is. Segíti tehát a magyar gazdaságot (a belföldi fogyasztást, s ezen keresztül az állami bevételeket) az az ismeretlen nagyságú pénzösszeg, amit a félmilliónyi kint dolgozó magyar hazaküld az itthoniaknak. Az ő kintlétük ma még inkább pozitívum. Hiszen ötször annyian vannak kint, mint amennyi itthoni üres munkahely van, s van is itthon még sok munkanélküli és közmunkás, ők együtt közel háromszor annyian, mint amennyi a betöltetlen munkahely.

Vannak azonban negatív jelenségek is emögött a konszolidált gazdasági helyzet mögött. Csak vázlatosan jelezve:

Szétszakadó társadalom, azaz növekvő távolság a legszegényebb és a leggazdagabb csoportok között, egyáltalán, a nehéz sorsú honfitársaink nagy és nem csökkenő tábora.

Nem csökken a távolságunk a fejlett nyugati államokhoz, de még csak a szomszédos Ausztriához képest sem. Sőt, még a visegrádi országok között is az utolsó helyre csúsztunk le.

A nyugdíjasok életszínvonala stagnál illetve inkább romlik. Erről szól valójában ez a kis írás. Úgy tartozik bele a fenti sorba ez a nagy társadalmi csoport, az ő sorsuk, hogy megalapozottan állítható a következő: ez a rezsim a nyugdíjasok kárára, rovására konszolidálta a gazdaságot.

Ebben a sorban az első „unortodox” lépés a háromezermilliárdos magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása volt. Ráadásul úgy, ami párját ritkítja a demokráciák történetében. Úgy „nyilatkoztak” a kilépni akarók (illetve a kiléptetésükbe belenyugvók), hogy nem nyilatkoztak. Hallgatásukkal, passzivitásukkal fejezték ki ezt a belenyugvásukat. S valójában a mai napig csak ezzel az összeggel (ennek az összegnek egy részével) csökkent az államadósságunk. A GDP-hez képest persze csökken azóta is, de számszerűen növekszik. Ez természetes is akkor, amikor - a a kikötött 3 % alatt is – minden évben mínuszos költségvetés készül.

Na de nemcsak a hatalmas összeg einstandolása volt az egyetlen haszon. Mert egyúttal megszabadult a költségvetés a további utalásoktól is, azaz a mindenkori nyugdíjbevételeknek egy jelentős részéből nem kellett tovább növelni a manyup-ot. S mivel a felosztó-kirovó rendszerben a mindenkori befolyó járulékokból fedezik a mindenkori kifizetendő járadékokat, természetes, hogy ezzel jól jártak az éves költségvetések. Könnyebb volt a 3 %-os plafon tartása.

S az sem közömbös, hogy a mai rezsim átalakította a nyugdíjtörvénynek azt a részét, ami a nyugdíjak emeléséről szól. A korábbi (azaz a 2010-ig érvényes svájci indexálásos) rendszerben nemcsak a mindenkori infláció szabta meg az évenkénti emelést, hanem az aktív korosztályok azaz a keresettel rendelkezők jövedelmének az emelkedése is. Konkrétabban az átlagbérek változása. S itt is változás történt. Ma már csak az infláció határozza meg a nyugdíjemelést. S ha kicsit jobb évet sikerül zárni, akkor kormányzati kegyként nyugdíjprémium vagy Erzsébet utalvány osztogatása történik. Érthető, hogy ez politikailag jobb üzlet, s gazdaságilag is kedvezőbb, mint a nyugdíj mértékébe beépülő fix emelés. Az emelést ráadásul az infláció általános számítása határozza meg, s alig játszik bele a nyugdíjas fogyasztói kosár eltérése az általános inflációtól. Holott mostanában a gyógyszerek és élelmiszerek ára jobban nő, mint pl. a tartós fogyasztási cikkeké.

S itt érdemes, harmadik gondolati egységként közelebbi vizsgálat alá venni három adatsort. Az adatok a neten a KSH különböző táblázataiban elérhetők, onnan valók. Azért lettem kíváncsi rájuk, mert egy komment-vita közben szóba került a nyugdíjkassza, azaz a költségvetésnek a nyugdíjakat kezelő része. A kommentelő azt állította, hogy nullszaldós. S ez a költségvetés főszámát nézve igaz is. Természetes, hogy ki kell fizetni mindenkinek a nyugdíját. Illetve minden olyan járandóságot, a saját jogon szerzett öregségi nyugdíjtól kezdve, a rokkantsági és hozzátartozói nyugdíjjal folytatva és a minimálnyugdíjjal bezárva. Ha nem elég rá a befolyó összeg, a ma 10 %-os munkavállalói nyugdíjjárulék és a nemtudni hány százalékos munkáltatói járulék, akkor más forrásból kell kiegészíteni. (Hogy miért nem tudni? Azért, mert korábban világosan elkülönült ott is a nyugdíj- és a tb-kassza hányada, ma azonban nem, hanem a teljes befizetés azaz a 24 % együtt tartalmazza a kettőt. Titok, hogy hogyan osztják meg, de így legalább az is érthető, hogy az egészségbiztositási kassza is miért hiányos, miért kell pl. évente újra és újra kisegíteni a kórházakat.)

Nézzük az adatsorokat. Mindhármat két évszám közötti időben néztem meg. A kezdő év 2007, azaz a válság előtti, viszonylag konszolidált gazdasági év. A második pedig ez eddig elérhető utolsó, azaz a 2017. év. Kiírtam egyrészt a személyi jövedelemadó, másrészt a munkajövedelemmel rendelkező személyek számait, s végül a bruttó átlagbér számait. De hogy egy közbülső határt is húzzak, a százalékos összehasonlítás alapjául a 2010-es évet vettem. Az adatok:

2007 szja: 1.305.712 000 000 Ft, dolgozók: 4.235.000 fő átlagbér: 185 000 Ft

2008 1.998.851 000 000 4.175.000 199 000

2009 1.874.224 000 000 4.160 000 200 000

2010 1.881.100 000 000 4.177.000 202 000

2011 1.382.786 000 000 4.192.000 213 000

2012 1.498.316 000 000 4.245.000 223 000

2013 1.504.598 000 000 4.296.000 230 000

2014 1.589.055 000 000 4.385.000 237 000

2015 1.688.600 000 000 4.464.000 247 000

2016 1.717.647 000 000 4.538.000 263 000

2017 1.919.964 000 000 4..595.000 297 000

Első pillantásra látszik, hogy 2011-ben jelentős visszaesés volt a szja-ban, aminek az oka az egykulcsos adóra való áttérés. Egyébként is feltűnhet, hogy milyen kis szám ez a bevétel a teljes éves költségvetéshez képest, ami a tizenötezer-milliárd körüli volt az évtized elején, s ma, 2019-ben ez 19 508 milliárd. Vagyis a szja az éves költségvetésnek mintegy 10 %-át hozza.

Ha pedig a %-os megoszlást nézzük, akkor a következő három számsor lesz látható:

2007 szja 69 % dolgozók: 101 % átlagbér 87 %

2010 100 100 100

2011 74 100 115

2017 102 110 161

Nagyon érdekes változásokat láthatunk. Az első oszlopban (mindkét adatsorban) azt, hogy a szja bevétele 2011-ben 74 %-ra esett vissza, s 2017-ben alig haladta meg a 2010-es szintet. Azaz 2011-hez képest 28 %-kal nőtt. A foglalkoztatottságban nem volt visszaesés, de nem látjuk benne a 2010 óta keletkezett új munkahelyen dolgozó nyolcszázezret, hiszen csak 10 %-kal, azaz 417 000-rel nőtt 2010-hez képest. S ennek ellenére nőtt a bruttó egy főre jutó jövedelem 2010-hez képest 2017-re 61 %-kal. Eközben pedig a nyugdíjak összege mindig csak az inflációval nőtt, azaz a hét év alatt kb. 25 %-kal.

Súlyos számok ezek. Azt mutatják, hogy vagy nem volt nullszaldós sose a nyugdíjkassza, vagy a növekvő bérek ellenére kaptak a nyugdíjasok a jogosnál kisebb emeléseket. Ezt kicsit meg kell indokolni. Ha ugyanis a nyugdíjak 2011 óta 25 %-kal emelkedtek, de az átlagbérek 61 %-kal, akkor ugyanilyen – azaz 61 %-kal emelkedett a levont nyugdíjjárulékok összege is. Hogyan lehetséges, hogy ennek ellenére nem 61 %-kal, hanem 25 %-kal nőttek csak a nyugdíjak. Hát, ez a svájci indexálás helyetti inflációkövető nyugdíjemelés következménye. Nem tartom valószínűnek, hogy a befolyt nyugdíjjárulékokat a kormány más célra fordította volna. Inkább az lehetséges, hogy az emelkedő bevételhányad miatt évről évre kisebb összegekkel kellett kipótolni a hiányos nyugdíjkasszát. S ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kormány – a 2010 előtti időhöz képest is – a nyugdíjasok kárára tudta tartani az évi 3 %-os hiányt. Illetve a nyugdíjemelés „unortodox” módja miatt volt nagyobb mozgástere az államilag támogatott és finanszírozott nagyberuházások (elsősorban a sportlétesítmények) építése terén. De ide sorolhatom akár a közel 300 000 000 000 Ft-ba kerülő déli „vasfüggöny” árát is. S ide vehetem azt is, hogy emiatt drágulhatott a legtöbb beruházás jelentősen az eredetileg tervezett bekerülési költséghez képest.

Úgy vélem, hogy ezzel a jelenséggel nemcsak az átlagnyugdíjasok nincsenek tisztában, de talán még az ellenzéki politikusok sem. Vagy ha ők igen, akkor nem érdekeltek ennek a nagydobra verésében, hiszen ekkor - ha bármikor ők kerülnének hatalomra, - ezen mindenképpen változtatniuk kellene. De ha nem beszélnek most róla, akkor gondolhatjuk-e azt, hogy nem áll érdekükben ezt a mai abnormális helyzetet világgá kürtölniük?

U.i.: Érdemes még annyit hozzátenni a témához, hogy a nyilvánosságra hozott munkaerőpiaci számok tudtommal nem a teljes körű országos adatokból (pl. a NAV adataiból) származnak, hanem a 38 000 családban negyedévente elvégzett nagymintás felmérésekből. Holott pontos számmal lehetne havonta megadni azokat az adatokat, amik a szja-fizetők (s ezzel nyugdíjjárulékot is fizetők) és a tb-járulék-fizetők számát is megmutatnák. Feltételezésem szerint ezek olyan érzékeny adatok, amik a kontroll lehetőségét is megadnák. Illetve a KSH még a foglalkoztatottsági adatokat sem egyértelműen adja meg. Ugyanis 15-64 év közötti számot ad meg, holott a tankötelezettség ma a 16. év betöltéséig áll, s sok olyan – 65 év alatti – honfitársunk is van (pl. a 40 év munkaviszony után nyugdíjba vonuló nők), akik már nyugdíjasok. Azaz érdemes lenne egy olyan statisztikát kikövetelni, amibe minden magyar állandó lakással rendelkező állampolgárt egyszer számítanak be, a rá jellemző fő szempont szerint. Egy lehetséges csoportosítás kategóriái lehetnének pl. ezek: iskoláskor előttiek – közoktatásban tanulók – felsőoktatási és tanfolyami képzésben részt vevők – hazai munkaviszonyban állók, azaz munkavégzők – külföldi munkaadók határon kívül dolgozó alkalmazottai – munkanélküliek – öregségi nyugdíjasok – más ellátásban részesülők – ellátás nélküli nyugdíjkorúak. Ezeknek az összegéből ki kellene jönnie a teljes mai magyar népességnek.

----------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Adalékok a szociálpolitikához(2019.01.20.)

Ahogyan a címben jelzem, nem fogom teljességében elemezni jelen évtizedünk szociálpolitikáját, az előző évtizedekhez képest végbevitt változtatásokat, csupán a legszembetűnőbbeket veszem sorra.

Munkahelykereső támogatás. Ez korábban 9 hónap volt, s ezalatt akár egy rövidebb átképző tanfolyamot is el lehetett végezni. Ma ez 3 hónap, s gyakran arra se elég, hogy végig lehessen várni a munkahelykeresés idejét. Utána (helyette) következhet a „közmunka” azaz az államilag támogatott közhasznú munkavégzés. Volt ilyen az előző évtizedben is, de akkor is inkább a válság éveiben. A korábbi néhány tízezres létszám akkor futott fel 50-60 000-re. A második Fidesz-kormány kiadta a „segély helyett munkát”, hiszen eleve a munkaalapú társadalmat hirdette meg, a (nyugati mintájú) fogyasztói társadalom helyett. Már akkor elmondtam ismerősi körökben, hogy ez faramuci szembeállítás. A régi, papír húszforintossal szemléltettem, aminek egyik oldalán egy férfi akt volt látható, a kényes rész egy lepellel elfedve, s egyik kezében kalász, a másik kezében kalapács volt. Kár, hogy nem tettem el egy példányát. Ugyanis már gyerekkorunkban volt a képhez egy kétsoros versike: „Hiába dolgozol, hiába aratsz, / Mégis meztelen maradsz.” Ez igaz a közmunkára is. Az első években felugrott a létszámuk 250 000 körülire, s rögtön be is lehetett sorolni őket a munkások közé. Ugye emlékszünk a „tíz év alatt egymillió új munkahely” ígéretére? De mi a magyarázat arra, hogy elvileg ugyanannyit érő munkáért nem kapnak a közmunkások minimálbért? Sőt, elkezdett divattá válni a korábbi rendes munkahellyel rendelkező állami alkalmazottak (közművelődésben, oktatásban dolgozók) egy részének közmunkásítása. Ma ugyan már csak állítólag 140 000-es ez a létszám, de a hátrányos megkülönböztetés őket még sújtja.

Lakástámogatás. Ide tartozhatna pl. a lakbértámogatás, ami bonyolult jelenség, nem is foglalkozom vele. Inkább a lakásépítés és -vásárlás támogatására vetek pillantást. Ennek hosszabb az előzménye is, a szocialista évtizedekben is volt a gyerekek utáni kedvezmény és a kamattámogatás. Ez utóbbit rendezte piaci alapra a rendszerváltás. A 2000.ig tartó idővel nem foglalkozom. Az első Fidesz kormány azonban 2001-ben kormányrendeletben szabályozta a kérdést. (12/2001. (I. 31.) Korm. rendelet a lakáscélú állami támogatásokról

http://www.fotav.hu/media/downloads/2017/02/20/7102.pdf)

Ebben nemcsak a gyerekenkénti vissza nem térítendő juttatás összegét határozta meg, hanem a kamattámogatást is, mégpedig az aktuális állampapírhozam 60 %-ában. Ez azt jelentette, hogy amelyik család csak havi 20-30 000 Ft-os törlesztőrészletet tudott vállalni, az egyrészt sokkal kisebb lakáshoz jutott hozzá a hitel révén (hiába volt netán 3 gyereke), mint az, aki négyszer akkora hitelt is képes volt törleszteni. De egyúttal ez azt is jelentette, hogy a módos család négyszer akkora kamattámogatást kapott az államtól, mint a szegényebb. Történt ez amiatt, hogy a kamattámogatás nem vette figyelembe a hitel összegét, azaz nem volt degresszív. Több ismerősöm volt, aki élt is ezzel a lehetőséggel, azaz százezer forintos törlesztőrészlet mellett vásárolt nagy lakást vagy házat.

Ezt a fajta támogatást a 2002-ben hatalomra jutott szoclib koalíció természetesen megszüntette. Vannak néhányan, akik máig sírnak emiatt.

2010 után ugyanez a szokás jött vissza, sőt a CSOK-ban már a vissza nem térítendő támogatást is lakásmérethez kötik. Ld.

https://www.otpbank.hu/portal/hu/v7/Lakashitel/CSOK?utm_source=google&utm_medium=search&utm_campaign=otp_csok_nonbrand&gclid=CjwKCAiA1ZDiBRAXEiwAIWyNC1uJZ9k26mx67fhccK7FjpWCfmhla38eL4oivpILySepiqdmtmWuiBoCvI0QAvD_BwE

Itt is megmaradt a kamattámogatás. Egészen nyolcvanmillió forintig van mód a 3-4 % körüli kamatú kedvezményes építési hitel felvételére, a jelenlegi 8-12 %-os szabad felhasználású hitelek világában. Tehát az állami kamattámogatás ma is a jómódúaknak kedvez.

Meg kell jegyezzem, hogy véleményem szerint ennek a mai lakástámogatási rendszernek kettős haszna van. Egy nyílt – ez a tényleges segíteni akarás, ami a katasztrofális demográfiai viszonyaink miatt már szinte elkésett dolog – és egy rejtett. Ez utóbbi az építőipar támogatását jelenti. Nem véletlen, hogy pl. a CSOK rendszere akkor kezdett kiteljesedni, amikor fogyni kezdtek a nagy sportberuházások. A „stadionépítő sárkány”-nak nevezett jelenség állami megbízásokhoz jutatott egy szűk kedvezményezetti kört, s nekik a kiépített kapacitásukat továbbra is működtetni kell. Sőt, lehetett számítani az állami források szűkülésével is (ld. az előző írásomat), ezért érdemesnek látszhatott ezt a kapacitást a civil, piaci alapú lakásépítő igények felé terelni. (Zárójelben jegyzem meg, hogy kellő előfelmérések nélkül, mert időközben a hozzáértő szakiparosok közül sokan országot váltottak. Emiatt ma már szinte lehetetlen pl. kisebb javításokhoz vállalkozót találni, s a munkaárak is megduplázódtak.)

Családtámogatás. A családi pótlék összege és jelentősége ebben az évtizedben olvadásnak indult. Egyrészt változatlan a nagysága, másrészt elmentek mellette az egyéb támogatások. A természetbeni és pénzbeni rendszeres és alkalomszerű segélyek és kedvezmények. Ezek is elég bonyolult rendszert alkotnak. Emeljünk ki közülük kettőt. Előbb a tankönyvtámogatást. Már az előző évtizedben is jelentős szerepe volt, pontos szabályok rögzítették az ingyenes tankönyvhöz jutást. Ebből már a szoclib kormány idején kezdett kialakulni a „tartós használatú tankönyv” típusa. Az ingyenkönyvek egy részét (akkoriban 25 %-át) tartós tankönyvvé nyilvánították, s azt a tanuló nem örökbe kapta, hanem az iskolai könyvtáron keresztül, s a tanév végén vissza kellett adni. A sokféle tankönyv és az időnkénti tankönyvváltások ezt a dolgot korlátozták. Jött azonban ennek a rezsimnek az „újítása”, a nagy államosítási dömping részeként a tankönyvpiac szűkítése, s nagy részben államosítása. Ekkor már csak 2-3 féle tankönyv maradt a választékban, s lehetővé tette a teljes ingyenesség meghirdetését. Ez azonban azt jelenti, hogy a munkafüzetek valóban ingyenesek, de a tankönyveket – szinte a teljes tankönyvkollekciót – minden diák a saját iskolai könyvtárából kölcsönzi. S természetesen a tanév végén visszaadja. Ez egyrészt nagyon megnehezíti az ismétléseket, lehetetlenné teszi a tanagyag átütemezését, s ugyancsak megnehezíti pl. a záróvizsgákra, szakmunkásvizsgákra, érettségire való nyugodt felkészülést. Az ingyentankönyv hangoztatása tehát hazugság, hiszen csak a kölcsönzés ingyenes. Ráadásul ma már mindenkinek jár, a család anyagi viszonyaitól függetlenül. Ezt el is lehetne fogadni, hiszen a tudáshoz jutás tekintetében nem szabad senki lehetőségét korlátozni.

A mai családtámogatás másik neuralgikus pontja a családi adókedvezmény. A kormányzat itt próbálja meg kompenzálni a családi pótlék elhanyagolását. Olyan szisztémát talált ki, amivel (félig ki is mondva) ösztönzi, előnyben részesíti a többet kereső, nagyobb jövedelmű családokat. Akár burkolt rasszizmust is felfedezhetünk mögötte, hiszen a jövedelem nélküli vagy kisjövedelmű ám sokgyerekes családok körében jelentős többségben vannak a roma nemzetiségűek. Akikre a magyar jobboldali közvélemény úgy tekint, mint akik üzletszerűen törekszenek a sok gyereke. Tehát kialakult az a fajta családtámogatás, ami – a gyerekek számától függően – a jövedelem mértékében segíti kisebb vagy nagyobb összeggel a gyermeknevelést. Érdekes a bevezetés fokozatossága. Előbb csak a szja-ból lehetett levonni a megfelelő összeget (három gyerek esetén 100 000 Ft-ot), majd a 2014-es választás előtt 3 hónappal a lehetőséget kiterjesztették az összes járulékra. Így már sok olyan szülő van, akinek a nettó fizetése megegyezik a bruttóval. Vannak viszont sokan a háromgyerekesek között, akik még így se tudják érvényesíteni a gyerekenkénti 33 000 Ft kedvezményt, hanem csak felét vagy harmadát. Rájuk sajnos el lehet mondani, hogy az állam az ő gyerekeiket csak felében vagy harmadában tartja támogatandóknak, (értékesnek), a szolid anyagi viszonyok közt élő családokhoz képest. Még durvábban fogalmazva: ezeken a gyerekeken „veri le” a szüleik vétkét, azt, hogy a szülők ( lehetőségeik, képességeik és ambícióik függvényében) milyen pozíciót tudtak szerezni a munkaerőpiacon. Tehetnek erről a gyerekeik? Szerintem nem. Ezért aztán államunk – véletlenül avagy szándékosan – újratermeli ezt az alacsony képzettségű és szerény körülmények között élő társadalmi csoportot. Pedig számtalan módja lehetne annak, hogy ne pénzben, hanem különböző természetbeni juttatással (szakkörök, kirándulások, nyelvtanulás, taneszközök) könnyítse ezen családok gyermekeinek az életre való felkészüléstét. Ennek az ellenkezője történik ezzel a jövedelemhez igazított kedvezménnyel. Ugyanúgy, mint a tankötelezettség 16 évre történő leszállításával. Mindkét változtatás szinte ugyanazokat a családokat érinti. Mert ha a gyerek 16 éves korában már közmunkás lehet, akkor minek is járna tovább iskolába?

A téma ideiglenes lezárásaként az kívánkozik ide, hogy a magyar gazdaság (s ezzel együtt a magyar jövő) minél nagyobb tudású generációk felnevelését kívánná meg. Annak szellemében is, hogy az extenzív fejlődési lehetőségeinknek már szinte a végére értünk. A továbblépés a minőségi változás lehet (modern technológia, jobb anyagfelhasználás, értékesebb végtermék mind az iparban, mind a mezőgazdaságban), ehhez pedig fogékonyabb, alkalmazkodóképesebb generációkra van szükség.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Stadionépítő sárkány(2)(2019.01.18.)

Amint azt tudjuk, sokféle sárkány létezik. Lehet egyfejű (ő a Süsü), háromfejű, aztán hét-, tizenkét- és huszonnégy fejű is. Legismertebb közülük a hétfejű. Egyik mulasztásom, hogy a Népszava lapjain megjelent utolsó írásomban nem definiáltam pontosan a címbe fogalmazott sárkány eme specifikációját. A foglalkozását neveztem meg, (ld. ott: Polák István: Stadionépítő sárkány. Népszava 2018.10.29.), de alig telt el két hónap, máris szükségessé vált a hiányom pótlása.

Történt ugyanis, hogy egy héttel ezelőtt bejárta a hír a sajtót, hogy városom, Székesfehérvár újabb jelentős beruházást valósíthat meg. Alig vagyunk túl az ennek az évtizednek a legnagyobb volumenű beruházását jelentő futballaréna (a kb. 15 000 000 000 Ft-ba kerülő Mol-Vidi Sportstadion) avatásán, s alig ocsúdtunk fel az ezt követő újabb sportlétesítmény (a Budai útra tervezett, 25 milliárdba kerülő multifunkcionális sportcsarnok) építési tervéről szóló hír okozta lelki kábulatból – mellesleg ez a hír váltotta ki a fentebb említett írásom megszületését – újabb öröm ért bennünket. Döntés született arról, hogy kormányunk támogatja a helyi kórház újabb bővítését.

Iktassunk be itt egy kitérőt. A város egészségügyi intézményei sokáig működtek méltatlan körülmények között. A kórház a még a háború előtti, széttagolt épületegyüttesben, a szakrendelés a kórháztól távol, a belváros szűkös épületében. A fejlesztés első lépéseként egy modern szakrendelő készült el a kórház mellett a nyolcvanas évek végén, majd 1995-ben adták át a modern, hotelszerű épületet, amiben 1-2-4 ágyas kórtermek vannak. Előtte éveken át volt látható az elkezdett, majd félbehagyott építkezés, a tízemeletes épület betonváza. S két évvel ezelőtt adták át a hozzá kapcsolódó, kibővített műtőblokkot. Sok kórházi osztály maradt azonban a régi épületekben, s ezek modernizálását, egy tömbbe kerülését akarta megoldani az új beruházás.

De itt jött egy villámcsapás a derült égből. Illetve egy kardsuhintás, amivel levágta a kormány ennek a sárkánynak egyszerre két fejét. A város polgármestere számolt be erről, a Facebook-on, a saját profilján. Arról, hogy az egy héttel korábban beharangozott fejlesztés bizonytalan időre elodázódik. Erről hírt adott a 444.hu is, jómagam itt figyeltem fel rá. (https://444.hu/2019/01/16/szekesfehervar-fideszes-polgarmestere-radobbent-hogy-mive-valtak-a-kozbeszerzesek-a-fidesz-alatt?fbclid=IwAR0xboMbwRmma8DzWoQnxyLY9ev_2YVmpwMiXbb5y83UangE5cCUdv6rok )

Arra, hogy kormány visszavonta a fejlesztési támogatásra vonatkozó ígérvényét, sőt, egyúttal elodázta a már említett sportcsarnok beruházási támogatását is. Mi történhetett – tegyük fel a kérdést azonnal -, mi változott meg ilyen rövid idő alatt? Sok eleme lehet ennek a fordulatnak, de egyelőre találgatni vagyunk kénytelenek.

Cser-Palkovics András polgármester (aki nyolc évvel ezelőtt az országgyűlési képviselőséget cserélte el a helyi politizálásra, s feltehetően harmadszor is pályázni fog a címre) a hír indoklására az építőipari kapacitás szűkösségét , (benne első helyen a szakemberhiányt), a verseny hiányát hozta fel. Azt, hogy már a beruházások előkészítésekor kiderült, hogy emiatt a hiány miatt nem tartható az előzetes költségvetési terv, s bizonytalan a kivitelezések sorsa. De ha arra gondolunk, hogy épp egy hete tört ki a nyugdíjfolyósítási botrány, - amit ugyan eddig egy szoftver rakoncátlankodásával és az eltérő nap rossz megjelölésével magyaráztak - , s ennek igazi okát egy számítógépes szakember pillanatnyi likviditási gonddal magyarázott egy betelefonálós műsorban, s ha arra gondolunk, hogy a miniszterelnök már hónapokkal ezelőtt meglebegtetett egy „ha úgy alakulnak a dolgok” feltételes megjegyzést, továbbá ha bekalkuláljuk az uniós támogatási összegek késleltetett utalását, akkor messzebbre menő következtetéseket vonhatunk le.

Első helyen itt a közelgő uniós választásokra gondolhatunk. Ugyanis a kórházfejlesztés zömét a Mászáros-gyerekek birtokában lévő cégek nyerték el, s amúgy is friss hír, hogy tavaly a gázszerelő közel 290 milliárdnyi közbeszerzést nyert el, s ezek 90 %-a uniós forrású volt. Vissza kell tehát fogni magunkat, önmérsékletet kell tanúsítani, nehogy szó érje a ház elejét. Aztán majd ha elmúlt a figyelem, akkor vissza lehet térni a tervekre. Hiszen ezzel vigasztalt bennünket a polgármester is. De még tovább is mehetünk.

Ebben a nem teljesen hivatalos face-közleményben a polgármester ugyanis szóba hozott egy harmadik beruházási tervet is. Erről régóta tud a város odafigyelő közvéleménye, hiszen egy koncepciózus elképzelésről van szó. Kicsit ezt is érdemes részletezni. A város az elmúlt években – szintén pályázati pénzből – rekultiválta a horgásztavak környékét. Iszapkotrás, az iszapból egy kis sziget létrehozása, a szigetre a városközpontban lebontott Deák Dénes-kút elhelyezése, a tó melletti út megújítása jelentette a részleteket. A tó környéke nagyon alkalmas iskolacentrum létrehozására, hiszen évtizedek óta működik itt a hajdani ifjúsági művelődési otthon (ma A Szabadművelődés Háza a neve), a vele egybeépült művészeti középiskola, s a mellette lévő épületekben a Kodolányi Főiskola, illetve ennek már csak a maradékai. S ott van még mellette az egyre üresebbé váló épület, a hajdani foxi-maxi (MSZMP Megyei Oktatási Igazgatóság) hűlő helye és végül a Kodolányi Középiskola. Mindez a Rózsaliget nevű park mellett, s a városi fedett uszoda szomszédságában. Ez van a mai napig.

Ide képzelte el a város vezetősége a két, méltánytalan helyzetben lévő iskola, azaz a nagyon régi és romló állagú épületben működő Vasvári Pál Gimnázium és a város szívében, ugyancsak szűkös helyen, az egykori városi pártbizottság épületében szorongó Hermann Ottó Zenei Általános Iskola és Zeneiskola áttelepítését, a többi intézmény mellé. Ez azért is kedvező lett volna, mert a vasútállomás melletti Vasvári helyén autóbusz decentrumot terveznek kialakítani. Nos, az említett közleményébe a polgármester azt is beleírta, hogy a mai (2019.01.18-i) városi önkormányzati közgyűlésen javasolni fogja az iskolacentrumra kiírt közbeszerzés érvénytelenítését, elodázását, ugyanarra a kapacitáshiányra és versenyhiányra hivatkozva. Itt is több dolog lehet a háttérben. Durci a sárkány másik két fejének levágása miatt. Pr-fogás, annak érdekében, hogy távolságot tartson pártjának, a Fidesznek az országos irányvonalától, amire egyre jobban ráégnek a korrupció bélyegei, és annak érdekében, hogy a közelgő őszi önkormányzati választásokig megnövelje híveinek táborát, megnyerve az ingadozó vagy ellenoldali szavazópolgárok egy részét. Illetve – ne zárjuk ki ezt se – az alapvető emberi jótulajdonság, azaz a becsületesség felülkerekedése a pártfegyelem, a politikai lojalitással szemben.

Szemügyre vehettünk tehát egy inverz jelenséget. A sárkányfejek etetése helyett azok számának csökkentését. Nem tudhatjuk, hogy ez egyedi jelenség-e, vagy egy folyamat kezdete. A jövő majd kideríti. Azt mindenesetre sajnálhatjuk, hogy a három levágott fej közül kettő nem sportlétesítményre falta volna a pénzt, hanem egészségügyre és oktatásra, így a fejhiány miatt ennek a két beruházásnak a sorsa bizonytalanná vált. Mivel zárhatjuk ezt az eszmefuttatást? Bízzunk a jövőben, és tartsuk szárazon a puskaport.

(U.i.: 48 órán belül olvasható lesz itt egy vázlatos áttekintés az utóbbi évtized szociálpolitikájáról.)

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Gazdaság és statisztika(2018.11.11. Frissítve:2018.11.17.)

Két írásom jelent meg az elmúlt évben arról, hogy milyen esélyeink lehetnek az unió átlagához való közeledésben. (Közeledünk? Élet és Irodalom, 2017.32. sz. 08.11., A felzárkózás perspektívája. Népszava, 2017. 10.12.) A téma most a mandiner.hu egyik cikkének s a cikkhez irt egyik kommentnek az apropójából vetődött fel bennem.

Előbb a cikktől. A mandiner.hu Makronón rovatában készített beszélgetést Vladimir Vano közgazdásszal Oláh Dániel 2018.nov.5-én. http://makronom.mandiner.hu/cikk/20181105_nem_elernunk_hanem_tulszarnyalnunk_kell_az_unio_fejlettseget_szlovak_kozgazdasz_a_makronomnak

Már a beszélgetés címe kivívta a figyelmemet, s az elolvasása után is megmaradt. Néhány idézet a cikkből, a bevezetőből és a közgazdász mondataiból:

„A rendszerváltás óta eltelt idő sikertörténet a visegrádi országok számára, amelyek folyamatosan zárkóznak fel az unióhoz. A külföldi tőkének és a félmilliárd fős uniós piacnak köszönhetően a visegrádi országok ma Németország, a világ második legnagyobb exportőrének fő beszállítóivá váltak, ami nagy elismerés. A jövőbeli sikerekre azonban a múltbéli sikerek nem jelentenek garanciát, mivel a világgazdaság változásai folyamatosan gyorsulnak. A robotizáció felszabadítja az emberek lelkét, de ehhez jobb oktatás kell Vladimir Vano szerint. Interjúnk.

…………………….

Annak ellenére, hogy a legsúlyosabb globális válságon mentünk keresztül 2008-2009-ben, a visegrádi országok gazdasági növekedése az egész EU-ban végig a legjobbak közé tartozott. .....

A visegrádi országok az elmúlt 25 évben átlagosan gyorsabban növekedtek, mint a régebbi uniós tagok. ………………..

.... fokozatosan felzárkózunk az uniós átlaghoz ............

Problémát jelent azonban, hogy a felzárkózásunk lassul. Bár sikeres lépéseket tettünk az uniós felzárkózáshoz, mára a visegrádi országok elértek egy nagyon magas szintet.

A gazdaság digitális jövőjében ehhez az emberi tudástőke lesz a legfontosabb erőforrás. Oktatás, oktatás, oktatás. A kulcs az, hogy az oktatási rendszereink képesek-e az átalakulásra, a reformra, a változásra. Ez dönti majd el, hogy lesz-e új versenyképességi előnyünk, nem más.”

Az egyik kommentelő – talán azért, mert a beszélgetésben egyetlen rendes számadat se hangzott el – hivatkozott a KSH egyik táblázatára, amiben 24 év GDP-adatai találhatóak. Erre:

https://www.ksh.hu/docs/hun/eurostat_tablak/tabl/tsdec100.html?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_makronom_201811&utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_makronom_201811

De a komentelő se törekedett teljességre, azaz statikusan szemlélte az adatokat, ezért kénytelen voltam kicsit számolni. Következménye ez a hozzászólásom lett:

„Van itten egy súlyos dilettantizmus. Abban, hogy a rózsaszín szemüvegesek nem veszik számításba, hogy a százalék magunkhoz viszonyít. Minden országot saját magához. Nézzük meg az "ellenforradalmár" által megadott link tartalmát. https://www.ksh.hu/docs/hun/eurostat_tablak/tabl/tsdec100.html?utm_source=mandiner&utm_medium=link&utm_campaign=mandiner_makronom_201811

Azt látjuk, hogy 2017-ben Németország egy főre jutó GDP-je 34 700-ról 35 300-ra nőtt. Ez 1,7 %, de összegben 600. Magyarország 11 300-ról 11 800-ra, s ez ugyan 4,4 %, de összegben csak 500. Ha mindkét ország évente és átlagosan mindig ennyit nő, akkor mikor is fogjuk csak közelíteni is a németeket? Sohanapján, ugyanis évente 100 euróval nő a hátrányunk , a lemaradásunk!!! Ugyanez Ausztriához képest? Náluk 36 300-ról 37 100-ra nőtt, ez ugye „csak” 2,2 %. Nade számszerűen 800 euró. Vagyis hozzájuk képest a lemaradásunk évente 300 euróval nő !!!!

S akkor itt a hülye cím, hogy nem elérnünk kell, hanem túlszárnyalnunk. Nooooormááááális? Hogyan lehet túlszárnyalni, ha előbb nem érjük el? Talán megkerüléssel? Illetve úgy, hogy folyton lemaradunk, s mivel a Föld gömbölyű, előbb-utóbb előttük találjuk magunkat, illetve ők érnek mögénk?”

Nem hagyott nyugton a téma, a két idézett cikkem miatt sem, mert több olyan állítást tett a közgazdász, amit megalapozatlannak tartottam, ezért további összehasonlítást láttam szükségesnek. Kiírtam az Unió mai országainak az adatait négy évre vonatkozóan. Az első a csatlakozásunk éve (2004), a másik az utóbbi évtizedforduló (2010), s végül a táblázat utolsó két éve (2016, 2017). Ezután néhány egyszerű számítással elemi összehasonlításokat tettem lehetővé. Azt tapasztaltam, hogy a 28 ország sorrendje (az Egyesült Királyságot is figyelembe véve) a négy évben szinte pontosan ugyanaz. Az egyszerűség kedvéért a táblázatban a 2004-es sorrendet tartom meg, s a továbbiakban az éves GDP-adatok előtt zárójelben jelzem az akkori aktuális helyezést. A számok euróban értendők. Az utolsó oszlopban a két utolsó év közötti növekedés száma található

2004 2010 2016 2017 növ.

Luxemburg 75.300 (1)79.200 (1)81.700 (1)81.800 +100
Dánia 43.500 (2)43.800 (3)45.800 (2)46.500 +700
Írország 37.500 (5)36.800 (2)53.600 (3)56.300 +2.700
Svédország 36.900 (3)39.400 (4)42.600 (4)43.100 +500
Hollandia 35.700 (4)38.000 (5)39.500 (5)40.500 +1.000
Finnország 33.400 (7)34.900 (7)34.700 (7)35.500 +800
Ausztria 33.200 (6)35.400 (6)36.300 (6)37.100 +800
Belgium 32.000 (8)33.500 (9)34.500 (9)34.900 +400
Franciaország 30.200 (10)30.800 (10)31.700 (10)32.200 +500
Németország 29.600 (9)32.100 (8)34.700 (8)35.300 +800
Egyesült Kir. 29.300 (11)29.300 (11)31.700 (11)32.100 +400
Olaszország 27.900 (12)26.800 (12)25.900 (12)26.300 +400
Spanyolország 23.100 (14)22.300 (13)23.800 (13)24.500 +700
Ciprus 22.600 (13)23.300 (14)21.600 (14)22.200 +600
Görögország 20.900 (15)20.300 (17)17.100 (18)17.400 +300
Portugália 16.500 (17)17.000 (18)16.900 (17)17.400 +500
Szlovénia 16.000 (16)17.700 (16)18.500 (16)19.400 +900
Málta 14.300 (18)15.900 (15)19.800 (15)20.600 +800
Csehország 12.800 (19)14.900 (19)16.500 (19)17.200 +700
Észtország 10.000 (21)11.100 (21)13.700 (21)14.300 +600
Horvátország 9.800 (22)10.500 (26)11.000 (26)11.400 +400
Magyarország 9.500 (23) 9.900 (23.)11.300 (23)11.800 +500
Szlovákia 9.300 (20)12.400 (20)14.600 (20)15.000 +400
Lettország 7.300 (26) 8.500 (25)11.000 (25)11.700 +700
Litvánia 7.300 (25) 9.000 (22)12.000 (22)12.700 +700
Lengyelország 7.300 (24) 9.400 (24)11.200 (24)11.800 +600
Románia 4.900 (27) 6.200 (27) 7.700 (27) 8.200 +500
Bulgária 3.900 (28) 5.100 (28) 6.600 (28) 6.300 +300

A táblázatot tanulmányozva azt vehetjük észre, hogy legtöbbször csak pici eltérések vannak mind a sorrendben, mint a növekedés mértékében. Egy-két ponton találunk csak jelentősebb ugrást. Ebből az is következik, hogy a belépésünk óta nem tudunk előbbre lépni a 22-23. helynél. Ez az utolsó ötöd eleje. Az utolsó növekedésünkkel tudunk csak a mezőny utolsó harmadának elejére kerülni.

Ha az EU átlagát nézzük, az 2010-ben 25.500 volt, 2016-ban 27.00 és 2017-ben 27.600. Mi az átlaghoz képest 2010-ben 38,8 %-on álltunk, 2016-ban 41,9 %-on és 2017-ben 42,7 %-on. Ez kb. évi 1 %-os közelítést mutat. Így az átlagot 58 év alatt érhetjük el.

A V4-ek átlagától is el vagyunk maradva. 2010-ben ezt az átlag 11.650 euró volt, mi a 85 %-át értük el. 2016-ban az átlag 13.400, s mi ennek a 84,3 %-ánál voltunk, a 2017-es átlagnak pedig (a 13.950 eurónak) a 84,5 %-ánál.

Végül hasonlítsuk magunkat a nyugati szomszédhoz, 2010-től nézve.

2010 2016 2017 növ.2017-re

Ausztria 35.400 36.300 37.100 +800 2,2 %

Magyarország 9.900 11.300 11.800 +500 4,4 %

Látható, hogy hiába duplája a magunkhoz viszonyított növekedés százaléka, az számszerűen 300 euróval kevesebb, mint az osztrákoké. Azaz a távolság közöttünk nem csökken, hanem nő. Egyik évben se értük el az ő számuk egyharmadát, s ez összhangban van azzal, hogy az átlagbéreink is rendre alatta vannak az osztrák átlagbérek harmadának. Ma mi az osztrák GDP 31,8 %-ánál tartunk. Ha mindkét ország tartja a növekedésének ezt az ütemét, akkor 10 év alatt ez a hátrányunk 5,4 %-kal kisebb lehet, már „csak” 37,2 %-ra leszünk alattuk. Ha duplázni tudnánk a növekedésünket (8,8 %-osra), akkor érnénk el 10 év alatt az ő 48,3 %-ukát.

Húsz évre előre tekintve és ebben a mai ütemben haladva az ő 41 %-ukig tudnánk eljutni, s az említett duplázással járnánk kb. 60%-nál

Egyes közgazdák szerint ebben az évtizedben a növekedésünk kb. fele származott a különböző uniós támogatásokból. Ha 2020-tól a részünkre jutó összegek érezhetően csökkennének, az rontaná a növekedési esélyeinket is. Márpedig két oka is lesz a csökkenésnek. Egyrészt hiányozni fog az Egyesült Királyság hozzájárulása, másrészt változni fognak a prioritások is. S mi ezekben rossz pozícióba kerültünk, hiszen nem vállaltunk részt a menekültek által keletkezett gondok megoldásában. Hacsak nem számítjuk a négyrétegű déli határzár költségeit. (De ide számíthatjuk azt a ma még meglévő vásárlóerőt, amit a kb. félmillió kint dolgozó magyar hazaküldött keresete jelent. Ha fokozódik az a már meglévő folyamat, hogy nem a kint dolgozó jön haza előbb-utóbb, hanem a családja települ ki utána, ez nemcsak a fogyasztásban jelent visszaesést, hanem a munkaerőhelyzetünket is tovább rontja. Magyarul: az aktívabbak, képzettebbek fognak hiányozni a hazai termelésből.) Fennáll tehát annak a veszélye, hogy – szemben a szlovák közgazdász optimista elképzeléseivel – nemhogy közeledni nem tudunk az uniós átlaghoz, hanem elkezdődik a lemaradásunk.

U.i.: Miért vagyok mindezek miatt kiakadva? Két okból. Először azért, mert elkeserít, hogy beleragadni látszunk a 23. helybe. Az örökös 23.-ba és a V4-ek negyedikjébe, hiszen Lengyelország beért bennünket, Csehország és Szlovákia előttünk van. A második ok a mai propaganda mellébeszélő, megtévesztő, hamisító sulykolásos metódusa. (Ld. erről Lipp Tamás két idézetét az Élet és Irodalom október5 26-i, 43. számában a Páratlan oldalon.) Erről szól a honlapomra tett nemrégi írásom, amiben a kulturkampf egyik példáját, a genderideológia feketére festését ismertetem, Szakács Árpád cikkét, (A Coca-Cola mámorában

https://memoarondolgozo.freewb.hu/memozaik6/), s erről fog szólni a várhatóan az ÉS következő valamelyik számában megjelenő Két Magyarország van? c hozzászólásom.

Frissítés(2018.11.17.)

Első lendületemben csak a jelenre és a közeli jövőre koncentráltam, nem vettem figyelembe pl. a kamatos kamatszámítást vagy Zenon egyik paradoxonát (az Achilles és a teknősbéka esetét). Ezért azt sugalltam, hogy Ausztria elérése a kétszeres növekedés ellenére nem lehetséges. Tévedésemre egy jobboldali internetes portálon való kommentelés közben figyelmeztetett két hozzászóló, s hatásukra gondoltam tovább a témát. Egy újabb számítással (a legfrissebb, azaz az 5 %-os magyar növekedéssel számolva) végigkövettem évenként a két ország lehetséges növekedését. Az derült ki, hogy ha mai állapot lenne érvényes (az osztrák 2,2 % és a magyar 5 %, önmagukhoz képest), akkor 2059-ben lenne azonos az egy főre jutó GDP, - 90 500 Euro - s 2060-tól már Ausztria elé vágnánk. Mert ugyan jelenleg nem érjük el Ausztria egyharmadát, s valóban 300 Euróval vagyunk lassúbbak, de 2030-ban a növekedésünk már számszerűen meghaladná a szomszédékét, onnantól már egyre jobban közelednénk hozzájuk, és a mostani távolságunk (25 300 Euro) 2045-ben már csak 21 600 lenne. Amennyiben a két százalék módosul, akkor a módosulás jellegétől és arányától függően változik a feltételezett beérés vagy be nem érés üteme. Vagyis évente érdemes újratippelni a jövőt, az éppen aktuális éves két százalékra alapozott extrapolációval.

------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Nemzeti konzultáció (a hetedik)(2018.11.26.)

Bevezetés

1.Előbb a keletkezés körülményeiről. Két forrása van. Az egyik egy komment-váltás. Nemrég a nepszava.hu cikkeihez írt kommentek olvasása és az azokra való válaszadás során alakult ki ez az új és nem teljesen jó szokásom. Aztán a nyár közepén átrendezték a honlapot (ennek során időben fékezni kezdték és korlátozták is a cikkekhez való hozzáférést, de sokkal fájdalmasabban érintett, hogy megszüntették az olvasói online hozzászólás lehetőségét), így a komment-szenvedélyem másik célt talált, egy kormánypárti honlapot, aminek a neve a billiárdra is utal. Ezen a honlapon olvastam a minap egy közleményt, amihez véleményt írtam. A téma beleillene abba a sorozatba, ami ugyancsak a Népszava lapjain jelenhetett volna meg. S ez lehet a másik forrás. Ugyanis két írásom jelent meg ott eddig, aminek a címében benne volt a „nemzeti” szó. (A nemzeti tőkés ma. 2018.05.03-án és Nemzeti munkanélküliség.2018.0523-án.) Lehetett volna egy harmadik a sorban, Nemzeti művelődés címmel, de ezt időközben visszavontam. Kiderült ugyanis, hogy nem írhatok sorozatot, s nem is adhatok olyan címet az „olvasói leveleimnek” ami utal bizonyos folyamatosságra. Ez az oka annak, hogy ezt a mostan írásomat - a címe miatt –nem a lapnak küldtem el, hanem itt teszem közhírré.

2.Nézzük most már a témát. A vélemény, amit arra a bizonyos honlapra írtam, majd itt lesz olvasható. Előbb azonban az apropóról. Egy mondvacsinált ok miatt lett téma a felsőoktatási politizálás vagy politikamentesség. Az előzményből utólag lógott ki a lóláb. Lásd itt: https://nepszava.hu/3016221_sztalin-elegedetten-cuppantana-tanaraik-feljelentesere-buzditja-a-hallgatokat-a-888-hu-egy-tevedeseken-alapulo-cikkre-hivatkozva

Ezt az írást még nem is ismertem, amikor azon a körülírt honlapon, a DK tiltakozó írását megosztó posztra a következő szöveget posztoltam, egy másik posztoló kérdésre válaszolva:

Mi a baj azzal, hogy tilos politizálni az iskolákban?

----------------------------------------------------------------------------------------

Sok baj van vele. Először is az, hogy a politizálás fogalmán majdnem mindenki mást ért. Holott tudjuk, hogy legtágabb értelmében a közösség ügyeivel való foglalkozást jelenti. Tilos ez az iskolában? Továbbá az iskola feladata az életre való felkészítés. Az élet része a politika. Fel kell készíteni az életre, de nem annak minden szegmensére? Ugye, ez lehetetlen. (Mit is írt a minap Schmidt Mária ugyanitt a történelemoktatásról?) De azt is tudjuk, hogy a politizálás sokféleképpen valósulhat meg. S azt is sejtjük, hogy a pedagógusok többsége magánemberként világnézetileg nem semleges, hanem elkötelezett valamilyen értékrend mellett. Illetve többféle értékrend mellett is elköteleződhet. Lehet pl. keresztényként a diktatúra híve is, vagy ellenkezőleg, az emberi szabadságjogok legtágabb érvényesülésének is lehet a híve. Vajon feltételezzük a pedagógusok többségéről, hogy nem tudja elfojtani magában tanítás közben a személyes elköteleződését? Hogy majd a saját nézeteit fogja oktatni, rákényszeríteni a tanítványaira? Differenciáljunk tehát. Véleményem szerint a politikusoknak, a pártoknak, a pártpolitikának nincs keresnivalójuk az oktatási intézményekben. A kormánypártnak sincs. Még osztályfőnöki órákon se, még rendhagyó akármilyen órákon se. Hiszen akkor – a kiegyensúlyozott tájékoztatás szellemében – minden pártnak jogot kellene adni az egyenlő megszólalásra. Na persze, nem úgy, ahogyan ez a tavaszi választások előtt az állami tömegmédiában történt. A politikáról azonban kell beszélni. Akár osztályfőnöki, történelem és irodalomórákon, akár más órán, ha a diákok felvetnek egy – épp a témához illő - kérdést. Kémia vagy biológia órán lehet ez a környezetvédelem (politikamentes téma?), fizikaórán az energia (politikamentes téma?), rajzórán az óriásplakát (politikamentes téma?), testnevelés órán a stadionok-sportcsarnokok (politikamentes téma?). A pedagógusoknak tehát munkaköri kötelességük segíteni a tanulók eligazodását a napi eseményekben, fejleszteni az önálló világértelmezést, a demokratikus vitakultúrát. Mindezt persze politikai elköteleződéstől mentesen,. Mit tegyen pl. a pedagógus, ha manapság felmerül egy órán, hogy nemzeti konzultáció-e a tíz kérdésből álló barkochba? Kötelessége elmondani, hogy ez nem konzultáció. Mit tegyen a pedagógus, ha a tíz kérdés egyike kerül szóba osztályfőnöki órán, az, hogy munkához legyen-e kötve a gyerektámogatás. Az, hogy igazságos-e, ha a többet kereső szülő gyereke a mai kormány szerint többet ér, mint a szegény szülők gyereke. Függetlenül attól, hogy a jómódú szülők gyereke netán csibész, a szegény szülők gyereke netán illedelmes és szorgalmas. A mai magyar oktatásnak éppen az az egyik gyengéje, hogy feleslegesen sok ismeretet akar a fiatalok fejébe gyömöszölni, s ennek az az ára, hogy nem jut idő a készségek fejlesztésére, a megszerzett tudás és az élet közötti kapocs kialakítására.

Válasz született rá:

Tudod az a baj a az ilyen liberális érvelésben,hogy már irányba tereli az egésznek az értelmét, mint amiről szól! Erőteljes piszkos csúsztatás, demagógiába csomagolva, egy nem kicsi kommunista felütéssel! Az ilyen terelés: "Az, hogy igazságos-e, ha a többet kereső szülő gyereke a mai kormány szerint többet ér, mint a szegény szülők gyereke. Függetlenül attól, hogy a jómódú szülők gyereke netán csibész, a szegény szülők gyereke netán illedelmes és szorgalmas." Nem ez a kérdés, s ez nem válasz rá! Ez csak mellébeszélés!

Ez pedig egy provokatív vélemény diktáló hazugság: "hogy nemzeti konzultáció-e a tíz kérdésből álló barkochba? Kötelessége elmondani, hogy ez nem konzultáció." Ugyan már miért ne kérdezhetné meg a kormány az embereket? S miért ne azt kérdezhetné, amit tudni akar? Miért a liberális vélemény diktátorok akarják meghatározni,hogy mit és hogyan kérdezzen a kormány? Milyen alapon? S ha nem ért egyet e kérdésben megfogalmazottakkal, akkor miért nem azt ixeli be, s úgy küldené vissza? Arról nem beszélve, hogy vadliberális ismerőseimmel való beszélgetés során, megkérdeztem egy egy kérdést, hogy mi a bajuk vele, s mit válaszolnának! Erre, semmit nem válaszoltak, s megtagadták, hogy egy egy kérdésben véleményt nyilvánítsanak, illetve elárulják, mi a bajuk vele! Csak úgy an block, az egész nem jó,mondták, de a rrészletekbe ne menjünk bele, folytatták... De miért nem, miért nem tudhatom meg, mi a bajod, a harmadik, avagy a hatodik kérdéssel? Nem voltak hajlandóak válaszolni.. Csak monotonan mondogatták, az egész, úgy ahogy van...Nem volt egy értelmes társalgás.

Kénytelen voltam reagálni, két részletben:

Az első:

Ez a hely és idő nem alkalmas (terjedelmi és nyilvánossági okokból sem), hogy nézetkülönbségünk minden oldaláról részletesen írjak. Ezért egy témát választok ki. Én hoztam szóba, s ön reagált rá. Példa-értékű lehet. Először a magam megjegyzését idézem: "Mit tegyen pl. a pedagógus, ha manapság felmerül egy órán, hogy nemzeti konzultáció-e a tíz kérdésből álló barkochba? Kötelessége elmondani, hogy ez nem konzultáció. Mit tegyen a pedagógus, ha a tíz kérdés egyike kerül szóba osztályfőnöki órán, az, hogy munkához legyen-e kötve a gyerektámogatás. Az, hogy igazságos-e, ha a többet kereső szülő gyereke a mai kormány szerint többet ér, mint a szegény szülők gyereke. Függetlenül attól, hogy a jómódú szülők gyereke netán csibész, a szegény szülők gyereke netán illedelmes és szorgalmas."

Erre ön így reagált:

"Tudod az a baj a az ilyen liberális érvelésben,hogy már irányba tereli az egésznek az értelmét, mint amiről szól! Erőteljes piszkos csúsztatás, demagógiába csomagolva, egy nem kicsi kommunista felütéssel! Az ilyen terelés: "Az, hogy igazságos-e, ha a többet kereső szülő gyereke a mai kormány szerint többet ér, mint a szegény szülők gyereke. Függetlenül attól, hogy a jómódú szülők gyereke netán csibész, a szegény szülők gyereke netán illedelmes és szorgalmas." Nem ez a kérdés, s ez nem válasz rá! Ez csak mellébeszélés!

Ez pedig egy provokatív vélemény diktáló hazugság: "hogy nemzeti konzultáció-e a tíz kérdésből álló barkochba? Kötelessége elmondani, hogy ez nem konzultáció." Ugyan már miért ne kérdezhetné meg a kormány az embereket? S miért ne azt kérdezhetné, amit tudni akar? Miért a liberális vélemény diktátorok akarják meghatározni,hogy mit és hogyan kérdezzen a kormány? Milyen alapon? S ha nem ért egyet e kérdésben megfogalmazottakkal, akkor miért nem azt ixeli be, s úgy küldené vissza?"

Ami engem először meglepett, az az ön durva, mondhatnám, hogy indulatos fogalmazásmódja. Erőteljes, piszkos csúsztatás, demagógiába csomagolva, komcsi felütéssel? Leírja, érvelés, cáfolás nélkül. Mit kezdjek vele? TAlán az történhetett, hogy meglepte a szemléletmódom, s nem tud mit kezdeni vele? De én érvelek:

Azért nem konzultáció, mert a szó, a fogalom párbeszédet jelent, eszmecserét, netán vitát. Egy x odabiggyesztése nem ez. Ha valóban konzultálni akarnának a témáról, akkor pl. lakossági fótumokat, élő beszélhetéseket szerveznének. 2. Azért nem konzultáció, mert magára a levélre, a kérdésekre sincs semmi szükség. Csakis propaganda-értéke van, úgy, ahogyan arról - a sulykolásról - nemrég Lipp Tamás tett az Élet és Irodalomba két idézetet. Ha komolyan gondolnák, akkor ld. az első pontom végét.
Miért akarja a kormány tudni az igenlő vagy nemet mondó válaszokat? Bizonytalan

a küldetésében? Nem döntési alternatívákat állít fel, csupán azt kérdezi meg, tíz kérdésben, hogy akarom-e azt a valamit vagy nem. 4. A kérdések fele Móricka-kérdés. Csak a hülye válaszolna nem-met, felesleges volt belevenni. 5. Nem írja le ön, hogy miért "terelés", miért "mellébeszélés" a felvetésem. Ugye tudja, hogy azzal a megjegyzésemmel a 2. kérdésre céloztam. S az pontosan megmutatja a manipulálás szándékát. Én csak lefordítottam a kérdés semmitmondó általánosságát valódi szituációkra. De tudom hogy önnek van igaza. Önnek van igaza abban, hogy a kormány számára nem az a kérdés. Miért nem az? Szerintem ihgenis ennek kellene lenni egy fontos kérdésnek, ha már pár milliárdot a dologra költenek. 6.Egyetértek önnel abban, hogy nem a liberális vélemény-diktátoroknak kellene meghatározni egy bármilyen nemzeti konzultációt. Hanem szerintem a józan észnek. S akkor igenis fel kellene tenni azt a kérdést, hogy helyes-e, ha a családi gyermektámogatás címszó alatt egy 100 000 Ft bruttó családi jövedelemmel rendelkező háromgyerekes családban ebből a jövedelemből gyerekenként 11 000 Ft-ról mond le az állam, ellenben egy bruttó legalább 300 000 Ft-os bevétellel rendelkező családban gyerekenként 33 000 Ft-ról .Háromszor annyit ér a kormánynak a szolid életkörülmények között élő gyerek, mint a nélkülöző? Durvábban kérdezem: tehet-e az az 6-8-10 éves három gyerek arról, hogy csak bruttó 100 000 a család havi bevétele. Szerintem nem tehet. S szerintem felháborító ez a fajta (munka alapú) családtámogatás. (Szokták erre mondani, hogy van még más, természetbeni is - ebben egyedül az ingyenes étkezés a rendszeres.) Ha a kormány nem mer ugyanannyi állami támogatást pénzben adni a szegény gyereknek, mint a gazdagabb gyereknek, akkor adja oda természetben. Könyvben, külön foglalkoztatásban, plusz nyelvórákban stb. De így ez nem más, mint a szegénység szándékos újratermelése. Ha ez az ordító ellentmondás nincsen benne egy épp erről a témáról szóló nemzeti konzultációban, akkor az egész nem más, mint parasztvakítás. Mellesleg, azt nem tudom megítélni, hogy az ön ismeretségi körében miért sunnyognak a "vadliberális" ismerősei.

Hogy megtagadták a véleményük kifejtését? Ez az ön háti feladata, önnek lenne érdemes erre magyarázatot találni. De csak akkor, ha ambicionálja a vadliberálisokkal való vitatkozás lehetősége.

A 2.válaszom

"Arról nem beszélve, hogy vadliberális ismerőseimmel való beszélgetés során, megkérdeztem egy egy kérdést, hogy mi a bajuk vele, s mit válaszolnának! Erre, semmit nem válaszoltak, s megtagadták, hogy egy egy kérdésben véleményt nyilvánítsanak, illetve elárulják, mi a bajuk vele! Csak úgy an block, az egész nem jó,mondták, de a rrészletekbe ne menjünk bele, folytatták... De miért nem, miért nem tudhatom meg, mi a bajod, a harmadik, avagy a hatodik kérdéssel? Nem voltak hajlandóak válaszolni.. Csak monotonan mondogatták, az egész, úgy ahogy van...Nem volt egy értelmes társalgás."

----------------------------------------------------------

Támadt egy sejtésem. Vajon a vadliberális ismerőseivel is ugyanúgy bánt el, ahogyan velem? Kiosztott nekik néhány "címkét", de érveket nem hozott fel? "Ez pedig egy provokatív vélemény diktáló hazugság: ""hogy nemzeti konzultáció-e a tíz kérdésből álló barkochba? ""

Tehát azt állította az állításomról, hogy PROVOkATÍV VÉLEMÉNY DIKTÁLÓ HAZUGSÁG. Képzelje el, az első szavával egyetértek, valóban provokatív. Annak is szántam. De hogyan lehet véleménydiktáló. Véleményt diktálni csak a hatalomban lévő tud, az, akinek engedelmeskednek. A diktáláshoz két ember kell, aki diktál, s aki hajlandó azt elfogadni. Miért lennék én diktátor, miért várnám el, hogy elfogadja bárki a véleményemet. Tehát szerintem a 2. és a 3. szavával máris tévedett. S jön a 4. szava, amivel a legnagyobb bajom van. Ha megnézné azokat a kommentjeimet, amiket "a_Kánya" hozzászólására írtam, (Schmidt Mária kinyilatkoztatása a történelemtanításról, még elérhető a neve alapján) ott olvashatná, hogy mi is valójában a hazugság az én véleményem szerint. Nem az, ha valakivel nem értek egyet, de még csak az se, ha valaki valamit rosszul mond. Ugyanis tévedhet is. S itt a különbség. Aki hiszi azt, amit mond, illetve úgy tudja, hogy valós az, amit mond, az csak téved, ha nem mond igazat. Az hazudik, aki tudja, hogy nem mond igazat, de mégis mondja. Ön hazugságnak nevezte az állításomat. Ezek szerint ön tudja, hogy mit gondolok az állításomról. Ön biztos benne, hogy nem azt gondolom, amit leírok? Milyen jogon nevezi hazugságnak az állításomat? (Sejtem persze, hogy az ön köreiben nem mérlegelik a két lehetőséget, ezért az esetleges tévedéseket is hazugságnak nevezik.) Van egy másik rétege is ennek a le-hazugságozásnak. Az, hogy evidencia-e, hogy hazugság. Ha azt mondanám, hogy most hétfő van, akkor hazudnék, mert kell még hozzá másfél óra. De ha azt mondanám, (megint egy provokatív állítás), hogy a nemzeti jövedelem 2,1 %-át a külföldön dolgozók hazahozott bére teszi ki, akkor nem vághatná rá, hogy hazugság, hanem előbb kutatási témává kellene tenni. S aztán derülne ki. Addig legfeljebb tévedés.

Itt tartok most, de a jövőben is állok e lébe mindenféle népművelő lehetőségnek. Ez azonban még mindig csak a bevezető volt.

Tárgyalás.

Most jöhet ennek a hetedik nemzeti konzultációnak a tartalmi elemzése, azaz a tíz barkochba-kérdés sorra vétele. Lehetséges lenne persze bevenni a tárgyalásba a többi hatot is, s lehet, hogy majd sort is kerítek rá. Most azonban maradjunk a legutolsónál.

Ahogyan fentebb is írtam, nem tekintem konzultációnak, s a 2. kérdéssel kapcsolatban ezt indokoltam is. Most sorra veszem az egyes kérdéseket.

Ezzel a kérdéssel általánosságban egyet is lehet érteni. Ennek ellenére elnagyolt. Hiszen a családtámogatás pár éven belül eredményezhet ugyan népességnövekedést, de ennek a gazdasági eredménye majd csak 2-3 évtized elteltével lesz érezhető. Addig azonban két gyorsabban ható gyógyszert kellene alkalmazni. Megállítani vagy legalábbis lassítani a halálozás melletti másik nagy népességfogyást, a kivándorlást. S bizony, szabályozott bevándorlással is lehetne próbálkozni.
Lásd fentebb.
Móricka-kérdés, ki válaszolna erre nem-mel. De egy igen-re tett x-nél többet is megtudhatott volna a kérdező, ha valóban konzultálni akart volna, s nem pr.-akciót csinálni. Többet arról, hogy milyen formái lehetnek a fiatal házaspároknak adott támogatásoknak. Nem csak a CSOK, hanem pl. olcsó garzonok, kis kétszobás lakások bérlésének lehetősége, a kisgyerekes pároknak részmunkaidős foglalkozások segítése. A sokféle lehetőség közötti súlyozás derülhetett volna ki.
Ez is Móricka-kérdés, mert ha valaki egyáltalán válaszol, akkor két igen-t ikszel. De tisztázatlan marad, hogy mi lenne az a „több”, s mi lenne az a „kiemelt”.
Ugyancsak M.-kérdés, s ugyanaz a baj vele. Mivel és hogyan ismerje el?
Ez talán a legértelmetlenebb M.-kérdés. Mint a többinél, itt se kötik az állampolgár orrára a „hogyan”-t.
Ez a kérdés már erkölcstelennek is mondható. Tudni illik hozzá, hogy az elmúlt hónapokban ellenzéki képviselők sora ostromolta ezzel a javaslattal a kormányt. Tudomásul se vették. Majd – kis szünet után- most a zászlójukra tűzik, úgy tesznek, mintha ők találták volna ki. S megint a demokratikusnak álcázott, ám ki nem bontott kérdés, hogy „nagyobb” legyen az otthonápolás támogatása.
A legdemagógabb, legmórickább, s ezért a legfeleslegesebb kérdés.
Értelmezhetetlen kérdés, nem is lehet tudni, hogy mi a feltevésének a célja. Csak nem az, hogy meglegyen a tíz?
Mik kapjanak kétharmadot? A költségvetési támogatások konkrét összegei? A családi pótléké, a tankönyvtámogatásé, a többi ingyenes juttatásé, az adókedvezményé? Vagy a támogatási cél, az elv? Ugyancsak homályosan, általánosságban megfogalmazott kérdés, azaz nesze, semmi. S – és főleg ez lehet a kérdés – mi szükség van a kétharmados védelemre? Hacsak nem annak sugallása, hogy a konkrétan meg se fogalmazott támogatások csak addig biztosak, amíg a mai rezsim van hatalmon. S ezért be kell betonozni, nehogy egy másik irányzatú kormány „elvegye” a családoktól.

Néhány korábbi kérdőíven voltak üres helyek, akár kérdésenként, vagy a kérdőív végén, az egyénileg megfogalmazható kiegészítés vagy ellenvélemény megfogalmazására. Itt már ezt nem látták szükségesnek.

Befejezés

Talán sikerült ezzel a rövid áttekintéssel igazolni, hogy ennek a hetedik levélnek se célja a konzultáció, hanem beleillik a reklámok (az óriásplakátokon, a nyomtatott és elektronikus médiumokban megjelenő és államilag finanszírozott népnevelés) eddigi sorába. Fő célja a sulykolás, s annak a célnak tökéletesen meg is felel. Persze csak akkor, ha az állampolgár kinyitja a borítékot, s nem gondolkodik el az egésznek az értelmén avagy értelmetlenségén.

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Polák István: Egy frakcióról (2018.12.15.)

Bevezetés

Hazánk azon országok közé tartozik, ahol nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak van parlamentje. Aki ezt eddig nem tudta volna, az meggyőződhet róla a legnagyobb frakció által közzétett minapi állásfoglalást olvasva. S még attól is meggyőződhetünk, hogy milyen a szellemi minősége ennek a frakciónak.

„Azok a szocialisták csinálják a balhét, akik egymillió embert tettek munkanélkülivé – Reagálás Tóth Bertalan (MSZP) nyilatkozatára

Elfogadhatatlan, hogy azok a szocialisták csinálják a balhét a parlamentben, akik kormányzásuk alatt egymillió embert tettek munkanélkülivé és kétszeres adóval adóztatták a munkavállalókat. Az ellenzék reménytelen helyzetében bohócot csinált magából a parlamentben, agresszíven viselkedik és összejátszik az erőszakos utcai akciót szervező Soros-szervezetekkel. A Fidesz-KDNP a munkások oldalán áll, ez a kormány mindig is a munkahelyteremtés kormánya volt. Mi már közel 800 000 munkahelyet teremtettünk és folyamatosan emeljük a béreket. A Munkatörvénykönyv módosításának is az a célja, hogy aki többet akar dolgozni, és így többet akar keresni, az elől lebontsuk a bürokratikus akadályokat.”

MTI-OS

http://mandiner.hu/cikk/20181213_fidesz_frakcio_azok_a_szocialistak_csinaljak_a_balhet_akik_egymillio_embert_tettek_munkanelkulive

Tárgyalás

A hat (valójában öt) mondatból álló sajtóközleményt érdemes szövegelemzés tárgyává tenni. Vegyük sorra benne azokat az item-eket (közlésegységeket), amiket „csuklóból” lehet cáfolni. Csakis a ténybeli tévedésekre szorítkozva, mert pl. hogy ki és milyen balhét csinál és hol, az lehet szubjektív megítélés dolga is.

a., A szocialisták semmikor nem tettek egymillió embert munkanélkülivé. Aki valamennyire ismeri az elmúlt 28 év adatait, az tudja (aki nem emlékszik, az pedig utánanézhet a KSH hivatalos adataiban), hogy hazánkban a legmagasabb munkanélküliségi ráta 12,1 % volt, mégpedig 1993-ban. Ez kereken 550 000 főt jelentett. Utána folyamatosan csökkent, 2001-ig, s akkor 5,7 %-os volt. Majd ez fokozatosan emelkedett 2010-ig (a végén jelentősebben, s ennek egyértelműen a világgazdasági válság volt az oka), s így érte el az újabb „csúcsát”, a 11,3 %-ot. Azaz előbb a fele alá csökkent – 2002-ig, utána újra megemelkedett a kétszeresére. Vagyis a frakcióközleményben megnevezett egymillió munkanélkülivé tett szám maximum 250 000 lehet. S itt megjegyezhetjük, hogy a szóhasználat árulkodó. Mert vajon igaz-e, hogy az MSZP tette munkanélkülivé azt az újabb negyedmilliárdot? (A tárgyszerűség kedvéért jegyezzük meg, hogy az egymillió akár még alulbecsült létszám is lehet. Akkor, ha nem „osztjuk le” a felelősséget pártokra és kurzusokra, hanem egységesen szemléljük azt az „elmúúúútt” 28 évet. Ebben a tág időszakban bizony akár kétmillióan is lehettek azok, akik rövidebb-hosszabb időre állás nélkül maradtak. De ennyien sose egyszerre! Nem tudjuk, mert erre nézvést nem közölt adatot a KSH.)

b., A szocialisták semmikor nem adóztatták kétszeres adóval a munkavállalókat. Eleve slendrián fogalmazás ez a „kétszeres”. Mihez képest? Tudjuk, a „jövőhöz”, azaz a mához képest. De ez így se igaz. Ma ugyanis nincsen nulla adókulcsos sáv, s a mai 15 %-os egységes adólevonás kétszeresét csakis a legeslegmagasabb jövedelműektől – azok egy részétől - vonták le, akkor, amikor a harmadik sáv adókulcsa 40 %-os volt. Sőt, bele kell kiáltanunk a közlemény megfogalmazóinak az arcába – s bele kellene kiáltanunk a munkavállalók arcába is – hogy az alsóbb jövedelmi csoportokban ma többet adóznak, mint az előző szisztémában. Ezt érdemes lehet konkrét példákon szemléltetni.

c., Az ellenzék parlamenti helyzete természetesen reménytelen. De hogy miért, azt a hétfői, Lezsák-os elnökléssel és az eddigi 28 évben példátlan, egy csomagban szavaztatással lehet argumentálni. Mindkettőt az a 2/3 tudta megjátszani, amely 2/3 a 2/3-át a választók 49 %-ának szavazatával szerezte meg.

d., A közbülső – szubjektív megítélés alá eshető – állításokat átlépve két konkrét dologra lehet még reagálni. Az egyik az a 800 000-es szám. Tegyük fel a kérdést, hogy kik is dolgoznak azon az új, 800 000-nyi munkahelyen, ha 2010-ben „csak” félmillió munkanélküli volt. Csak az történhetett, hogy azóta a kormány „teremtett” 300 000 új munkavállalót is. Aközben, amiközben feltehetően megduplázódott a korábban tartósan a határainkon kívül dolgozó honfitársaink létszáma.

e., Aki ma többet akar dolgozni, az előtt bürokratikus akadályok állnak? Ez az állítás életszerűtlen. Azt a látszatot kelti, hogy a többletmunka vállalása elsősorban a dolgozón múlik. Ez súlyos tévedés. A mai magyar munkavállalók zöme olyan munkahelyen és olyan munkakörben dolgozik, ahol a munka mennyisége nagyjából konstans, illetve rapszodikusan változik. Vagyis nem igényel többlet időráfordítást. Sorolni lehetne a példákat. A munkakörök kisebb részére jellemtő, hogy bizonyos határidők miatt akár az adminisztratív munkakörökben, akár a versenyszférában túlórára van szükség. De hát ezt se a dolgozó dönti el, nem ő kezdeményezi, hanem a munkaadó. Sőt, még az a bibi is megvan, hogy az ilyen munkák nagy része nem is egyszemélyes. Hanem pl. szalagmunka vagy brigádmunka, ahol több embernek kell egymáshoz igazodni. Ilyenkor is a főnökség „kéri meg” az alkalmazottakat a többletmunkára. S mi van ha pl. egy 10 fős brigádban csak heten akarnak „többet dolgozni”, de a másik három nélkül nem menne a munka? (Ez költői kérdés volt.)

Befejezés

Milyen kérdéseket tehetünk fel, illetve milyen következtetéseket vonhatunk le, akkor, amikor egy rövid frakcióközleményben ennyi tévedést (vagy hazugságot?) találunk? Elsősorban azt, hogy ha a frakció így ismeri a mai magyar valóságot, akkor milyen az a minőség, amivel a munkáját végzi? Milyen a minősége az általa megszavazott törvényeknek? Milyen a minősége annak a „kontrollnak”, amit a kormány és az állami szervek, intézmények felett gyakorol? Talán ezek a kérdések is a költői kérdések kategóriájába tartoznak. S ezért lehet jogos az az állításunk, hogy egy ideje hazánkban nem a parlament a legmagasabb államhatalmi szerv, hanem a kormány. A parlament kormánypárti 2/3-a a bábszínházi szereplők szintjén tevékenykedik, az ellenzéki, 66 fős kisebbség pedig a biodíszlet szerepét játssza. Illetve játszotta december 12-éig. Az pedig, hogy mit fog „játszani” ezután, az részben a közeli napokban fog kiderülni, részben a jövő évi első üléseken.

Utóirat. Mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az elmúlt másfél évben több írásom jelent meg a bojkott szükségességéről. Előbb a választáséról, majd azután a parlamentéről. Most kis módosítással kell élnem: nagy vesztesége lett volna a magyar demokratikus parlamentiség történetének, ha elmaradt volna az ellenzék 2018.12.12-i tiltakozó demonstrációja, obstrukciós kísérlete.